Az ösvény tovább vezetett.
Nem volt már olyan sötét, mint korábban,
de nem is ragyogott.

Olyan volt, mint a hajnal előtti csend,
amikor a világ még nem döntötte el,
hogy éjszaka marad-e,
vagy átadja magát a fénynek.

A Kereső nyugodtabban lépkedett, mint valaha.
A mellkasában ott volt a fény.
Nem nagyobb, mint korábban.
Csak ismerősebb.
Mintha végre megtalálta volna a helyét.

A vezető csendben haladt mellette.
Figyelt.
Mint mindig.

Az ösvény enyhén kanyarodni kezdett.
A fák között lágy szellő mozdult.

A Kereső ekkor valami különöset érzett.
Nem a világban.
Önmagában.

Mintha valami finoman megszólítaná.
Nem szóval.
Nem mondattal.
Nem gondolatként.
Csak egy halk, alig észrevehető rezdülésként.

Megállt.

A rezdülés újra megjelent.
És aztán még egyszer.

A Kereső lehunyta a szemét.
Figyelt.

A hang nem lett hangosabb.
Nem követelt figyelmet.
Nem sürgetett.
Csak jelen volt.
Mintha mindig is ott lett volna.
Csak eddig túl sok minden szólt körülötte.

A Kereső nem értette.
Mégis ismerősnek érezte.
Olyan ismerősnek, mint egy dallamot,
amelyet régen hallott,
de már nem emlékszik, honnan.

A hang újra megszólalt.
Most sem mondott semmit.
Mégis mutatott valamit.

Nem választ.
Nem célt.
Csak egy irányt.

A Kereső ekkor először érezte meg,
hogy nem minden kérdésére kell azonnal választ találnia.
Néha elég tudni,
merre érdemes továbbindulni.

A hang nem volt új.
Nem most született.
Nem most érkezett.

Mindig ott volt.
Csendben.
Türelmesen.
Várva, hogy egyszer meghallják.

A Kereső lassan kinyitotta a szemét.
A világ ugyanaz maradt.
Az ösvény ugyanott vezetett tovább.

Mégis minden másnak tűnt.
Mert most már tudta,
hogy van benne valami,
ami nemcsak erőt ad.
Hanem irányt is mutat.

A vezető csendben továbbindult.
A Kereső pedig követte.

És először meghallotta azt,
ami mindig is szólt benne.