Amikor a talaj újra megérkezik

Volt egy időszak az életében, amikor minden egyszerre vált bizonytalanná.
Mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól.
A gondolatok körbe-körbe jártak,
a régi kapaszkodók pedig már nem tartották úgy, mint régen.
Kívülről talán nem látszott semmi.
Belül viszont egyre erősebben ott volt a szétesés érzése.
Volt egy mondata, amit gyakran kimondott –
nem hangosan, inkább csak magának:
„Én nem szeretem a változásokat.”
És közben ragaszkodott ahhoz, ami ismerős volt,
még akkor is, ha már nem működött.
Sokáig úgy tűnt, hogy ez így marad.
Aztán egyszer megjelent egy csendes felismerés:
nem az a legnehezebb, ami történik,
hanem az, ahogyan a változáshoz viszonyul.
Ez lett az első ajtó.
Nem látványosan nyílt ki.
Hanem lassan, lépésről lépésre.
Ahogy elkezdte máshogyan nézni a dolgokat,
valami finoman elmozdult benne.
A régi történetek elcsendesedtek.
A múlt súlya már nem húzta vissza ugyanúgy.
A döntések tisztábbak lettek.
És ami korábban bizonytalanság volt,
lassan átalakult valamivé, ami már tart.
Egy idő után azt vette észre,
hogy nem csak egy terület változik.
Hanem szinte minden.
Kapcsolatok rendeződtek.
Új helyzetek jelentek meg.
Olyan lehetőségek, amelyeket korábban talán észre sem vett volna.
És ami a legfontosabb:
megjelent benne egy belső stabilitás.
Egy pont, ami nem kívül van.
Ahol nem kell megfelelni.
Nem kell visszatartani magát.
Nem kell félni attól, hogy mi történik, ha valami megváltozik.
Mert már tudja:
a változás nem vesz el.
Hanem teret ad.
Ma már, ha ránéznek, sokan azt mondják:
mintha egy másik ember lenne.
Ő viszont tudja,
hogy nem más lett.
Hanem végre önmaga.
És a talaj…
újra ott van a lába alatt.