Volt egyszer egy kör,
ami nem sietett.
Nem azért, mert nem tudott volna.
Hanem mert nem kellett neki.
A szemek egymás után következtek.
Nem versenyeztek.
Nem hagytak ki senkit.
Mindegyik tudta a helyét.
Volt, aki hosszabb utat járt.
Volt, aki közelebb maradt.
Mégis ugyanabba a rendbe tartoztak.
És volt egy pont,
ahol mindenki találkozott.
Nem volt nagyobb a többinél.
Nem emelkedett ki.
Mégis ott álltak meg.
Egy pillanatra.
Mintha emlékeznének valamire,
ami mindig is ott volt bennük.
Aztán indultak tovább.
Nem elölről.
Nem újra.
De ugyanabban a körben.
Csak másként.
Volt, aki csak számolt.
Szemeket.
Köröket.
És volt, aki egyszer csak észrevette,
hogy nem a számok ismétlődnek.
Hanem valami finoman átrendeződik.
Belül.
Mintha minden körben
egy kicsit közelebb kerülne
ahhoz, amit keres.
Pedig semmi nem változott.
Ugyanazok a szemek.
Ugyanaz a rend.
És mégis.
—
Van, ami nem azért teljes,
mert egyszer végigérünk rajta.
Hanem mert minden pontján
ott van a lehetőség,
hogy megálljunk egy pillanatra.