Volt egyszer egy kő,
akit mindenki ismert —
és mégsem látott igazán.
Ott volt a hidakban,
a városok csontvázában,
a szerszámokban, amikkel mások építettek.
Nem ragyogott.
Nem várta, hogy észrevegyék.
Tette a dolgát.
Mindig.
Akkor is, amikor már nehéz volt.
Akkor is, amikor más talán már megállt volna.
Ő nem állt meg.
Ha megérintették, hideg volt és nehéz.
Mint aki régóta hordoz valamit,
amit még nem tett le.
De nem látszott rajta.
Aki ránézett, csak annyit mondott:
„bírja ez még”.
És volt, aki csak ennyit:
„elhasználódott”.
És már nyúlt is valami más után.
A kő nem szólt.
Soha nem szólt.
Nem kérdezett.
Nem tiltakozott.
Csak maradt.
Évek teltek el.
Eső érte.
Nedvesség.
Figyelmetlenség.
És egy napon valami megváltozott.
Nem történt semmi hirtelen.
Nem repedt meg látványosan.
Csak a felszín alatt
elindult valami lassú,
csendes átalakulás.
A szürke elkezdett vörössé válni.
Mintha a kő végre megmutatná,
mi volt mindig is benne.
Volt, aki észre sem vette.
Mert addigra már megszokta,
hogy mindig ott van.
De volt, aki megállt.
És nem a változást látta.
Hanem azt a hosszú csendet,
ami odáig vezetett.
—
Néha nem az a kérdés,
hogy meddig bírjuk.
Hanem az,
hogy mikor nem tesszük le.